amerikairetur

 Az east orange-i emeletes viszonylaton közelítjük meg Manhattant.

Fúj. Átsétálunk a Centrál Park derekán. A kacskaringós sétautakon egyből eltévednék.

Süsüvár. Ez már megint mi a franc? Nem akarok több kifolyt szemet!

A Guggenheim Múzeumban több kiállítás.

Ami csalódást keltő: Christine Opie. Egy-két terem elegendő lenne. Ehelyett teleaggattak mindent. Mi segít a városfotóin? Szürkék. S az RV-s rokonlelkek és a szörfösök? Unalmas. Egy rakás portré összevissza piercingelt-tetovált emberekről, akik kifejezéstelenül bámulnak a kamerába. És? Minek mindez? Hatástalanítja a képeket a saját, véresre farigcsált testéről.

Theanyspacewhatever: ők tizen vannak, különböző műfajban.

illynél sorbanállás potyakávéért. Végre egy jó eszpresszó!

Míg kortyolom, belenézek a szomszédos, Cinéma Liberté fülkében vetített filmbe. Fogyatékos emberek a szerepelői: mikrokefália, karnélküli lábbal hímezgető, egy sereg liliputi aprónép, jön valaki a kesztyűjén, deréktól lefelé már nincs semmije, de a legkülönösebb egy se keze, se lába ember, mint egy nagy nyű, s ügyesen rágyújt a cigarettájára.

A múzeumi shop előtt magas fekete álldogál, kopott gúnyában és bluest énekel. Ő?

Átsétálunk mákosrétesért a André's Caféba. Milyen szokatlan részlet van a képen?

Nincs valami meleg, mégis, olyan jól esik gyalogolni! Ahogy sötétedik, átlátszóvá válnak az épületek.