Beatty, NV.
Na ne! Sokra tartják a rozsdát a világ végén.
Egyre hívogat a vendéglátóipari egység. 
De mennünk kell. Későre jár. Fárad a nap.
Death Valley-ig még két hegylánc.
Kétoldalt a dombok, mint a meddőhányók. Ahogy az út lejtőre fordul, egyre melegszünk.
A nap még ki-kibukkan a csúcsok közül. Megállunk fotózni. 
A szemgolyóim jeleznek: süt a sivatag. A park bejárati bódéja üres. 
A Visitor Center zárva. A kempingporta is. Sőt, mintha az egész kemping! Aztán mégis egy alak, a budiban mosakszik. A jelenléte megnyugtat.
A forróság közben egyre nő. Próbálom én is a csapot. Jó meleg víz jön. Aztán forró. A nap lemegy, a légmozgás erősödik. Izzó levegőt hoz. Feldobjuk a sátrat, de egyre inog a szélben.
Az utolsó fényekben észreveszem magam: vörös vagyok, de nem csak az arcom: karjaim és a lábaim is, végig. A többieké szintúgy. Maradjunk? Megpróbáljuk. Csak jobb lesz sötétben! Fáradt vagyok átöltözni, – kibontani minek a hálózsákot? Elég a polifoam és egy guriga a fejem alá. Vacsorát ebben a hőségben senki nem kíván. A dinnye elég. Nagy darabokban faljuk. Cirka három fokkal hűvösebb, mint kint a lég. 
9 lehet, mikor zseblámpa oltás. Álmos vagyok, hosszú volt a nap. Forró széllökések a sátor oldalában. Á ájultan aluszik. B nyöszörög. A trikóikat vizezem, a hasukat, a homlokukat. Erőltetem, hogy igyanak. Kezem-lábam forró, a fejem lüktet, fülem fáj. Mi lesz, ha elalszom? Úristen! Túléljük ezt? A szemem kipattan, pedig a fáradtság maradt. Kinézek. A telihold fénye tompán szűrődik át a felhőrétegen. A szél nem csitul. Ki hitte volna, hogy itt ilyen?
4-kor kellene ébredni. A terv, hogy a világos első két órájában megnézünk, amit tudunk, aztán továbbállunk.
Ehelyett 11-kor, szinte egyszerre, felülünk: lelépünk most! Sátorbontás, úgy-ahogy. Mindent vissza a kocsiba. Körben a hegylánc sziluettje. A visszaút 70 km-én végíg hűt a klíma, kezdek újra magamhoz térni.
Ezek után Beatty-ben az egyszerű motel mennyei élmény.
