Mielőtt nekivágnánk az Interstate 40-nek, – ami átló Tennessee két távolabbi csücske között, – még vetnék egy pillantást a Mississippi-re és a Beale Street-re. Úgy látszik, a nyugdíjas csapatok ilyenkor, délelőtt merészkednek a fehér és átlátszó neoncsövek alá – alszanak a panhandlerek.
Ha zenész lennék, bizonnyal áldoznék olyan programokra, mint a Gibson gyár vagy a Sun Studio.
Ahogy távolodunk a városközponttól, romosak a házak, magasak a kerítések. Jóval távolabb változik ez csak. A finomabb környékeken virágzik a formára nyírt rhododendron.
Harpeth River Watershed. Nagysokára Nashville, a countryzene fellegvára. Aztán lemegy a nap, de nem akar Tennessee-nek végeszakadni. Kiszámolom: 800 km Memphis–Bristol, a két csücsök. Nem bírjuk addig. Kingstonnál helyes kis motel a szállás, eredeti, '60-as évekbeli darab. Kicsit drága, de az ok csak reggel derül ki.
A maradék crayfish-t vacsorálom. Ha jól számolom egy hétig ugyanezt ettem, s egy cseppet sem unom! Bánatosan búcsúztatom az üres páncélokat. 
A határ előtt az utolsó építmény egy házméretű gitár.
Virginiában újra Appalache hullámzik, egyre kevesebb levéllel a fákon.
Kíváncsian várom, mikortól lesz újra tavaszi húsz fok, de a nyár nem szűnik.
