Mikulás-ünnep. A batyus ebéden szerepel az én a pácolt padlizsánom, cukkinim is. A keksztorta feláldozása miatt sötét pillantások kísérnek itthonról. Hadd furdaljon a lelkiösmeret!
A hatszemélyes asztalokon több a teríték, mint kényelmesen férne. Hatalmas hangzavar. A terem súlyosan túlterhelt. 
Á, a Mánklérbe'? Mire minden asztaltárs előkerül, kialakulnak a beszélgető partnerek. I folyamatosan bemondogat a férjének, gondolom azóta is veszekszenek. Atya kedélyesen beszámol néhány utolsó kenetről. Anyukája nem hall, nem ért semmit. Tetszik kérni egy kis bort? Heee? Azt kérdezem, tetszik-e inniii?? Hooogyaan?? 
Körben igen-igen jó étvágyú nyugdíjas nénikék, a cserkészek gyomrának rovására. I egyre cipeli hozzám az alkalmasnak ítélt beszélgetőpartnereket, bemutatásra. Az itteni kommunikáció úgy zajlik, hogy 3–4 mondatig érdeklődő, csillogó szempár, aztán egy oldalról berobbanó nyugdíjas néni legújabb élményeivel megszakad a beszélgetés. 
Aztán bedörömböl Miklós püspök jelmeze. A legapróbbakat olvassa először az Aranykönyvből. A cukinép sír, bújik anyjába, kapaszkodik – lassan haladunk. 
Az én két cserkészem ijedten érdeklődik, kompromittáltam-e őket is? Riadalmukon egy darabig mulatok magamban, de aztán megszánom őket. Na jó, gyerünk haza! Még vagy száz gyerek úgyis előttük a listán.
