Ledöbbenek a cikkek kapcsán, hogy a manióka voltaképpen mérgező növény. Mert már vettem, ettem. A passaic-i, Monroe utcai szupermarketben annyiféle gyökeret árulnak, hogy kis növényhatározóval kellene boltba járni. Még nem látom magamat, amint takaros, bennszülött asszony módjára reszelem ezeket a fehér bélű gyökereket, hogy leve elfollyék és ezzel a ciántartalom is, – a továbbiakban maradok a konyhakész terméknél.
S nem egyedül ez okoz meglepetést: itt a papaja is. Dicsérik, milyen emésztést segítő hatású. Ez alighanem abban mutatkozik meg, hogy hajt. Nem kínzón, görcsökkel, csak úgy, mellékesen. Valahányszor a mosdón jár az ember: na mifene, már megint... Emiatt az itthoni tányérokról leutálva. Pedig üde íze alapján a kedvenc pecsenye köretem. Csak amúgy nyersen.
Naplementére visszamegyünk a Bendix Dinerhez. Elég üresnek tűnik. Semmi forgalom.
Késő este valamelyik csatornán az All that jazz-t adják. Anno, vagy hatszor láttam. Három órája nézem, s még sehol a vége! A film pedig rövidebb, cenzúrázva a táncoslányok cicije. 5 percenként rámküldenek egy tízperces reklámblokkot. Kibírhatatlan.
A reklámok nagy része ételt ajánlgat. 99 centes hamburger! A Wendy's-ét például. Fura módon ezek az ajánlatok az üzletben nem láthatók. Ott az olcsóbb burgerek is 4 dollár körül. A másik megjelenő ételcsoport a gezemice. Dirib-darab izék vastag kulimászban. Arra bukik a célcsoport, ha lassított felvételen látható, milyen szépen nyúlik az a szaft, zsírosan csillog, milyen dzsúúzi, még mindig nyúlik, még mindig. Eh. Rémesen gusztustalan. A Belügy nyugdíjaskonyhájára emlékeztet, ahova évekig be voltunk fizetve, a Répás konyhafőnökhöz.
