Háromhetes tünetek után ráveszem magam, és ellátogatok a Mountainside kórházba. Sejtem, meglesz egy-két-há óra.
Emergency bejárat. 10:00 am. Regisztráció után karszalagot kapok, talán nem tévesztenek össze mással. A váróban nincs jobb dolog, mint találgatni, hogy préselik magukat a karfák közé azok, akiknek kicsit erősebb reggelijük volt, vagy a terápiás bácsit bambulni – inkább hazaküldöm G-t.
Szólítanak, s felgyorsulnak az események. Főnővér, melléknővér, doktor úr kikérdez, meghallgat. Lefektetnek a folyosón. A doktor telefonál. A biztosítómmal tárgyal. Hogy meddig mehetnek.
Fázom. A klíma túlhűt. Szunyókálok. Olvasok. Apró szobába vezetnek. Bay 18. Hálóinget kapok és ágyat.
Összeszorul a torkom. Ilyen súlyos? Pisi- és vérvétel. Branült hagynak bennem. Sőt, kötik az infúziót. Mijafene? Kedvelem a sóoldattól felázott állapotot, ellazít.
Fázom. Szunyókálok. Olvasok. Röntgen. Alighanem negatív. A labor is. Catscan. Végre kapok takarót. A szobát viszont elveszik. Fekszem az ágyon, a folyosón. Más is. Fázom. Olvasok. Arizona. Navajo Nation. Route 66. Szunyókálok. Éhes vagyok. Hoznak egy gyömbérszörpöt és kekszet. 
Az orvos előkerül, megkönnyebbülten újságolja, vesekőre hajtanak. Majd, ha meglesz a CT eredmény! No kidney stones. Én könnyebbülök meg. Kell egy utolsó teszt. És akkorakkorakkor! Unatkozom. Fázom. Nincs kedvem szunyókálni. Nincs kedvem navajozni. Már fél hat?! Megint döfnek. A branül csak dísz? Türelmetlen vagyok. Éhes is. Az utolsó tesz negatív. Eh! Öltözöm.
Papírok. Megyek. 7:00 pm.
Maradandó élmény: Kórház Témapark.
Másnap érzem, kicsit megfáztam.
