Életem egyik legkomiszabb napja következik. Persze, reggel még nem tudom, csak bosszankodom az átaludt napkeltén. Amihez alkalmazkodni kell: bérkocsi leadás 14 óráig, csomagfeladás, éjfél előtt indul vissza a gépünk New York-ba. Na, hajrá!
Kezdetnek csomagolás. A kempingfelszerelés egy része a kukába vándorol. Polifoamok, műanyagtányérok, a kopottabb ruhák. Amit használhatónak vélek, a motelszekrény fiókjába pakolom. Nem visz rá a lélek, hogy repüljenek a fémeszközeink. Ezeket alighanem majd a takarítónő fogja szájbiggyesztve kihajigálni. Kint rohamosan emelkedik a hőmérséklet – egyre húzzuk az indulást. Aztán 11 előtt muszáj.
Ehelyütt G felemlegeti, milyen helyre menyecske csalogatta béfele előző éjt. A hinta most üres.
Erős forgalom. A műszerfali kijelző 120° Farenheitet mutat. Hogy fogunk itt 49° C-ban sétafikálni?! McCarran Airport szomszédságában leadjuk a pirosat, majd mennének a bőröndök is, de pénzt kérnek a feladásért. Kellene az Európába szóló repjegy. Ideg. Méreg. Nem fizetünk. Elzavarnak. A laptop újra kihúz a csávából, kikeresem G repülőjegyét, ami e-mail formában létezik, de megfelel így is. Dél felé végzünk és visszataxizunk a Las Vegas boulevard-ra.
Társunk a kézipoggyászok és egy csöbör víz, boldogtalanul langyos.
Kilocsoljuk, s ezzel megkezdődik menetelésünk a kaszinók között.
