Tehát a Mesákhoz. Az első platóra tekergünk fel.
Itt fogad a tábla, hogy a kamerát el kell tenni.
A Walpi Visitor Center barátságos házikó. Kiírják, ne is kérdezzük, szabad-e fotózni, hát megkérdem, miért? Lélekrabló. És, hogy az amerikaiak is értsenek a szóból, megemlítik a privacy-t is. Korábban volt, akinek lehetett: készültek képek a XX. század elején és a falon, a 60-as évekből való tabló. A régebbi, fekete-fehéreken kigondolt kompozició pillangós hajú lányokról, szőttes takarókba bugyolálva és varkocsos anyáikról, meg eső után a pocsolyákban pancsoló gyerekekről. A későbbi, színes képeken családok, házaspárok a konyhában, a sparhelt előtt. De ezt most nem szabad.
G kiszabadulva a helyiségből, helyi sihederekkel beszélget. Akik maradunk, régi asztal köré terelnek és tájékoztatót kapok a történelmi tapasztalatokról – udvariasan kerülve a konquistadorok durvaságainak említését. A hopi békéset jelent, szemben a navajo késsel. Hatféle kukoricát mutatnak: kék, bíbor, fehér, sárga, vörös és egy, ami hosszabb, mint amit ismerünk. Fillérekért kék kukorica hamujából készült ostyát árulnak. Kukorica ízű levegő. Celluxszal kartonpapírhoz rögzített naptáron a tollas istenek csillognak a gyér fényben. Semmi kép nem örökítheti meg a táncot a naphoz, a szélhez, a kojotokhoz, a kukoricához, csak a nők fafaragása, a kachina babák, amik a természet jeleit hordozzák, és amiket a turisták is szertehordozhatnak. Egyikük később elmagyarázza, milyen jeleket tett a cottonwood fehérmedve-figurára és óva int a falusi suhancoktól. Azt mondja öregasszonyos rettegéssel, hogy isznak és veszélyesek.
Harmadik mesa, Old Oriabi. Az apró házak anyaga terméskő, tégla, omladék és konténer. Nem pazarló népek. Egy kunyhó alsó fala kő, teteje egy pickupé. A hulladék nem alávaló. Amerika talán egyetlen takarékosságra szólító felirata a mosdóban. Az apró múzeumban kérnek, ne is meséljek arról, amit látok. Hát jó.
Visszaúton a felhők leérnek a száraz fűcsomókig. Esne? 10 csepp, valóban. A wash ma sem telik meg.
