A maradék crayfish-hez dobok egy kis spagettit, aztán nincs mese, indulunk vissza a vigalomba. A két kiskamasz ellenáll. Talán fáradtak.
Tömegek igyekeznek velünk azonos irányba. Sőt, úgy tűnik, aki él és mozog.
És meg is érkeznek.
Az emeleti erkélyen is zenekar.
Társaságunkat a Café du Monde felé terelem, hogy átvergődve a nagyszámú fesztinálozón, szalvétagombócokon és szétszórt porcukron, a Summertime dallamán végre ülünk a terasz sarkában and the livin' is easy... Rendelés: beignet for four és amikor megérkezik, tényleg you'll spread your wings and you'll take the sky. A fánktól, a forgatagtól és legfőképpen a zenétől, ami hosszú történet után visszatér az induláshoz. Hush little.
Tessék, ők voltak:
Csodák csodája, a mérges fiak megenyhülnek. Elindulunk vissza, a 4. négy-kilométernek – ha a közbeesőket nem számolom.
Minden bárból, étteremből, presszóból zene árad. Élő. A Canal St sarkán zenekar táncoltatja az egybegyűlteket. Hozzánk is odapenderül egy öltönyös. Kissé izzadt homlokát törölgeti, és leejti a szemüvegét, míg elkér a családtól – táncba.
A Magazine utcában már alig érzem a lábaim, kivéve a talpam, mert azon az összes izom külön fáj. Beájulás. Hush.